Két hete érkeztem meg haza, azóta síri csöndben éltem a napjaim, már ami a bloggolást illeti. Pótlólagos sokképes beszámoló következik a decemberi eleji, maratoni Kékfrankos Túráról.

Három berlini vendégemnek még Toszkánában kezdtem szervezgetni a programot: a csodabogár boríró Stuart Pigottnak, akit még Geisenheimben ismertem meg; feleségének, a gasztroírónő Ursulának és barátjuknak, a borvendéglős Roynak. 

A túrát Budapesten, a Sarki fűszeresben kezdtük, ahol bükki kézműves sajtokat, házi sonkákat, szalámikat és lecsót kóstolhattak, miközben a tulaj, Attila lelkesen-hitelesen mesélte, mi micsoda. Én meg ettem, mert nincs jobb, mint egy jó kiadós reggeli!

Épp ebédre leértünk a Rendek Biofarmra, ahol a házigazda, Olgi már szeretettel várt minket. Házi mangalicafarmot, tyúkeszű libákat, takaros vályogházakat néztünk meg, utána lesütött töltöttkáposztát, disznótorost, resztelt májat és savanyított paprikát kaptunk. Mondhatnánk, magyar konyha nagykanállal.

A túra első napját Szekszárdon zártuk, ahol a borvidék kékfrankosainak bő merítését kóstoltuk végig. A hangsúly azon volt, hogy megmutassuk az új, feltörekvő neveket is. A kóstolt szortiment sokszínűsége útkeresésről árulkodott leginkább, ami -szerintem- bizalomgerjesztő.

Az első este vacsoráját Édesanyám komponálta, nagy sikerrel. A friss citromfüves nyuszi jól lazította meg a lassan hasunkban kialakult mangalica-köveket. (A képen már a második fogás, egy arabos-ősmagyaros bárány egytál, az elnevezés Anyától)

A szekszárdi program végeztével Budapest felé vettük az irányt, pénteken Szentesi József várt minket világklasszis rieslinggel és magyar fajtákkal, este Merfelsz Gábor vendégszeretetét és szórakoztató stílusát élvezhettük a Bonfiniben.

Végül az utolsó magyarországi napon a mátraaljai Tőkéseket látogattuk meg, név szerint: Szecskő Tamást, Losonci Bálintot és Karner Gábort.

Örülök, hogy megismerhettem őket, a baráti és profi együttműködést és a felismerhetően különböző stílusukat. Külön kézcsók Tamás feleségének, akinek utólag központilag megszavaztuk a Held der Küche díjat.

Gyöngyöspatáról Szamolyára siettünk, ahol Kaló Imre és családja várt minket. Remélem, Imre lelkiségét és magyarságát is sikerült valahogy átadni a berlinieknek - na ez nagy falat volt. A borok, a felfogás és a bőséges és finom vacsora ezzel együtt ékköve volt a hétnek.

A túrát utolsó két napját az osztrák Blaufränkisch felfedezése adta. Volt szerencsém ismét kóstolni Weningeréknél és megismerni Hannes Schustert és Roland Vellich-et, aki a kékfrankos új stílusának elvitathatatlan megteremtője.

Érdekes volt megismerni egy erős magyar-kötődésű osztrák nyitottságát (isteni borjúpaprikás, helló) és a átlátszó stílusú, könnyed, ásványos, komplex új Blaufränkischt.

Összegzésként:

• a kékfrankos fontos kitörési pont, de a szőlő-alapanyag még sok munkát kíván (klónok, régi tőkék szelekciója)
• az osztrákok stílusa jóval kialakultabb, készebb. Nekünk még sok van hátra: ez egyrészt munka, másrészt nagy-nagy lehetőség. Jó úton járunk!
• a túra jó lehetőség volt számomra, megismerni új embereket, új ötleteket és utakat (és jórészt Magyarországon). Örülök neki :-)

Kóstoljatok sokat!